Tom még gyerek volt, amikor az apja meghalt. Nem sokra emlékezett vele kapcsolatban, csak a régi cigaretták kellemes illatára, amilyet most már ő is szívott, és a spontán előtörő, hangos nevetésére. Ezért hát az anyja nevelte fel, teljesen egyedül. Megtanította hogyan kell szörnyű nyelvtannal beszélni, és átadta a képességét, hogy mindent tökéletesen meg tudjon főzni. Imádta az anyját. Utálta ezt mondani, de tipikus olasz volt. A temperamentuma még Al Pacino-t is csendre kényszerítette volna, a kezeivel beszélt, és mindenkit puszival és öleléssel üdvözölt. Tomot még mindig kirázta a hideg, amikor belegondolt, hogy milyen apró nő volt, és mégis milyen erős.

A Disneynél dolgozott az anyja, hogy az anyagi biztonságot megteremtse, és amikor Tom kicsi volt, úgy gondolta az a legjobb munka a világon. Amikor a játékpark bezárt, a játékok még mindig működtek pár órán át, és minden Tom rendelkezésére állt. Az anyja felengedte mindenhova, Tom pedig az idők során úgy kiismerte a helyet, mint a tenyerét. Minden hullámvasútra vagy százszor felült, és addig sikított, amíg ki nem száradt a torka, és amíg már nem is látott tisztán a túl sok nevetéstől. Talán Tom ezért szerette Billt annyira…. Ő maga is egy fantáziavilágban élt, egy furcsa, felfedezetlen birodalomban, ahol Tom könnyen el tudott veszni, és ahol senki sem választhatta el tőle. És néha, ez a világ, üresebbnek tűnt, mint amit Tom valaha is látott.

Bill anyja semmivel sem törődött igazán, Billt leszámítva. Csoda, hogy nem elkényeztetett anyuci kisfia lett a végén. A gyerekkorának nagy részét azzal töltötte, hogy a fészer mögött ült, írt, és próbált nem odanézni, amikor az emberek csókolóztak (és ezekről a csókokról írogatott). A csókolózás mindig lenyűgözte Billt. Elképzelni sem tudta hogy tudják az emberek összeérinteni az ajkukat, és érezni valami rabul ejtő szikrát…

Az apja elhagyta őket, amikor 3 éves volt. Klasszikus sztori volt, egy fiatalabb nőért ment el, Bill pedig egy hónapon át sírva aludt el. Meggyőzte magát, hogy a világon nincs még egy olyan magányos ember, mint ő. Mindenkivel megszakította a kapcsolatot, a kis barátaival, akikkel játszani szokott, és végül tényleg magányosabb volt mindenkinél. Talán ezért szerette Tomot annyira. Mert így legalább nem volt annyira egyedül, mint gondolta.

Bill második napja volt a Barneys-ban. Az öreg tulajdonos azt mondta, hogy egyből kezdhet, Bill pedig örömmel munkába is állt. Egyre kevésbé tűnt így nehéznek felkelni, és kevesebbet is aludt. Amikor felébrett, kicsit viccesen érezte magát. Fájt a feje, és szédült egy kicsit. Bill nevetségesnek találta, hogy egyből el is kapott valami megfázást. De nem gondolta, hogy Deannek bármi baja lenne vele. Annyira kedves ember volt… kicsit durva, de rendes. Mindig mosolyt csalt Bill arcára. Nehezen sikerült felöltöznie, ugyanis furcsa égető érzés volt a bal karjában. Ez furcsa volt.

- Második nap, Billy! – énekelte boldogan a növénynek. Billy csak ott ült. Ha lett volna szeme, biztos unottan forgatta volna őket. Mekkora idióta – gondolta a növény. Illetve… nem gondolta… de hát értitek, na. Bill felemelte a kis pálmafát, átölelte, és nem figyelve a karjában lévő fájdalomra, ügyetlenül táncikálni kezdett.

- Második naaaaap! Ma van a második naaaaapooooooooaaaooom… - kornyikálta nagyjából úgy, mint ahogy Whitney Houston szokta (csak sokkal rosszabbul), a növény pedig sikított magában. Az ’I will always love you’ dallamára énekelte, közben a növénnyel keringőzve, a leveleit kezeknek használva. Hát, legalább hagyta, hogy Billy vezessen, és azért ez már volt valami.

Hirtelen, valami rossz volt. Lemerevedett, mintha csak hátba vágták volna, és ijedten megállt. A fejébe hirtelen hatalmas fájdalom nyilallt; oh, már el is tűnt. Bill csak nevetett rajta, a növényt pedig visszarakta az asztalra, majd elindult munkába, kizárva az aggodalmát.

- Itt vagyok, Dean! – kiáltotta Bill. Felemelte a pultot, és kinyitotta a kukát, hogy kivigye a tartalmát. Az öreg férfi a hintaszékében aludt, Bill pedig tudta, hogy egész éjjel ott lehetett. Elmosolyodott, és csendben dolgozott, nehogy felébressze őt. Olyan békésnek tűnt. A szemetest óvatosan kivitte, majd megállt.

Valami nem volt rendben.

Bill egy lámpaoszlopba kapaszkodott, hogy megtámassza magát, a világ legalább 1000 km/h-val forgott körülötte.

- Mi történik? – kérdezte, de alig talált levegőt, hogy kimondja a szavakat, a fájdalom pedig megütötte. Sosem érzett még ilyet azelőtt. Úgy támadt rá, mint egy oroszlán, ami szétszakította minden egyes idegvégződését. Kettéhasította az agyát, a józan eszét, egészen addig, amíg már képtelen volt talpon maradni és hatalmas csattanással a földre süllyedt.
- Ne, ne, ne! – sírta, magzatpózba összehúzódva, és úgy érezte, percek kérdése és beleőrül. Egyetlen ember tudta volna csak elvenni ezt a fájdalmat; csak egyetlen egy… A teste hamar megadta magát, és homályos, elmosódott, vörös foltokat látott maga előtt, majd mielőtt végleg eszméletét vesztette, egyetlen gondolat forgott a fejében…

’Most már sosem találkozok Tommal’

Nincs olyan kifejezés, ami helyesen le tudná írni, hogy Tom mennyire ideges volt. Úgy félt, mintha legalább egy szikláról kellett volna levetnie magát, de kellett neki egy jó beszélgetés Deannel, ezért az öreg bár felé vette útját.

És akkor állt meg a szíve. Az épület mögötti sikátorban, egy apró, törékeny test terült el a földön, a fekete haja pedig úgy folyt szét, mint egy olajfolt. Tomnak döbbenetében eltartott pár másodpercig, mire reagált, ugyanis semmit sem érzett, csak tiszta bénaságot minden tagjában. Nem érezte a beton keménységét a térdén, sem a hideg levegőt az arcán, csak Bill hideg arcát, ahogy a fejét az ölébe emelte, óvatosan. Próbált nem pánikba esni.

- Bill! Mi a baj? Oh, istenem, Bill… Kérlek… legyél jól…

Nehéz volt számára egész mondatokban válaszolni. Az eddig érzett félelmei semmiségnek tűntek ehhez képest, valódi tűz-víz harc zajlott le az ereiben.

- Kérlek, kérlek na halj meg! – mondta inkább magának, miközben Bill pulzusát próbálta kitapogatni. Egy nagyon, nagyon halvány dobbanást érzett az ujjai alatt; annyira halványan, hogy alig érezte. De a megkönnyebbüléstől majdnem felkiáltott.

- Dean! Hívd a mentőket! Bill összeesett! – zokogta, amikor észrevette, hogy az öreg ott áll az ajtóban, szintén lesokkolva. Ez után már nem is foglalkozott a férfival, csak Billre koncentrált. Tom számára ő jelentette az egész világot, semmi más nem számított, csak a halk, egyenletes szívdobogása. Óvatosan felemelte, mintha csak egy babát fogott volna meg, és az ölébe húzta. A fejét a fekete hajú fiú mellkasához hajtotta, lehunyta a szemét, és imádkozott.

- Bill… nem mehetsz el… annyi mindent kell még együtt csinálnunk… - suttogta Tom. – Annyi mindent el kell még mondanunk…
Nagyot nyelt, alig tudott beszélni, de muszáj volt. Muszáj. Talán ez az utolsó lehetőség, hogy elmondja neki hogy mit érez. Bill szíve egyre gyengébben dobogott…

- El foglak vinni a városból. Tudom mennyire utálsz itt élni. Én is utálom, a zaj meg a füst… Elviszlek valahova, ahol boldog leszel. Talán egy kisvárosba… először lesz egy közös házunk. Én nyitok egy kávézót vagy valamit, nem érdekel, a lényeg, hogy te is ott legyél. Te írhatnál, amit csak akarsz… és… tudom, hogy híres is lennél, mert csodálatos vagy…

Tom hangja elcsuklott, de folytatta, még szorosabban ölelve Billt.

- Összeházasodnánk, akkor talán én is sírnék… - itt már félig nevetett, félig sírt, Bill pedig egyre jobban kihűlt a karjaiban. – De azok jó könnyek lennének. A legjobbak. Gyönyörű lennél… de te mindig gyönyörű vagy. Még részegen is tökéletes vagy. Soha nem találkoztam senkivel, aki ilyen gyönyörű, mint te… és soha nem is fogok mással. És, és, szeretlek… szeretlek, és tudom, hogy egy nap majd te is szeretni fogsz engem… nem halhatsz meg!

Tom ekkor már képtelen volt beszélni, a torkában lévő szorító érzéstől, így mindketten csendben voltak. 13 perccel később, Bill szíve kétszer megdobbant, majd mintha csak egy gyertyát fújtak volna el, kiégett.